Szomorú zöld szemek
Elmegyek régi törzshelyem előtt. Küszöbén egy belőtt kiskorú utcalány, fejét térdére hajtva ül. Talán a múltjára gondol, talán a tegnap estére, amikor egy részeg disznó hanyatlott meztelen testére, bemocskolva azt, meggyalázva hamuzott hófehér mellére.
Válla megrándul, kikívánkozik belőle a mocskos gyermekkor, melyben anyja is kurva, apja alkoholista volt. Sörösüvegekkel, vagy önmagával játszott, s apja megerőszakolta. Soha ki nem mondta, de ez látszott, s most semmitmondó tekintettel néz fel rám, és én nem tudom, mit tegyek. Bár könyörögnek azok a zöld szemek, tanácstalan vagyok. Felsegítem a kocsma előtti székre, megtörlöm arcát, vádlón nézek az égre, hogy megengedi e rémséget, lazán élvezve a kékséget, amiben él.
Egy cigarettát kér. Zavartan keresem zsebeimben. Látom a szemében, hogy fél, és szégyenli, hogy vele látnak az emberek. Fél attól, hogy én is elmegyek, vagy leköpöm, mint az öregasszony az előbb, templomba menet, felvenni az utolsó kenetet. Indulnom kellene, de nem merem otthagyni, mert megfagy, vagy belerúgnak megint. De ő int, jól van már és hálás, hogy megálltam. Még ha egy percre is.
Keserű szájízzel megyek tovább utamon, s magamban az embert kutatom, aki nem tudott, vagy nem mert többet adni annak a zöld szempárnak.
Mohol, 2005. szeptember 21.