Félreállok
Most félreállok.
Ne kérdezd miért,
válaszom csak a szél tudja.
Talán még magam sem,
ki már benéztem minden zugba,
jártam óceánok mélyén,
szánkóztam szivárvány kékjén,
beszorultam az egérlyukba.
Szárnyaltam angyalok szárnyán,
ültem némán, pokol tornácán,
vagy csak sétáltam nyomodban.
Voltam már felhőkarcoló,
majd feküdtem romokban.
Voltam gyermek is. Kacagó,
játszadozó a forró homokban,
voltam vihar, mely mindent elpusztít,
majd hervadó virág kopár mezőkön,
farkas, ki a holdra vonít,
voltam hold is, ültem felhőkön,
leestem, lettem sáros pocsolya.
Nap égetett, s mint rossz emlék tűntem el,
kísért már engem ezer lány mosolya,
most falaim mögött a magány temet el.
Mégis félreállok.
A csend nem ejt sebeket.
Bár könnyeim, mint sósav marják végig arcom,
hidd el,
jobb lesz így neked.
Mohol, 2005. november 22.
Félreállok
