Prózaibb létem

Vörös és fekete

 Vörös és fekete

      Nem tudta, hogy a fájdalomtól, vagy a becsapódás okozta sokktól vesztette el az eszméletét, de mikor először észhez tért, a lárma volt a meghatározó egy újabb zuhanásig. A legközelebbi alkalom már vakító fehérben fogadta, és már azt hitte, ez az a fény, melyről oly sokat beszélnek, ám a belenyilalló fájdalomtól visszazuhant a földre.     Félrehúzta a takarót.
      Bár soha nem sírt, a könnyek most visszatarthatatlanul homályosították el a világot. Visszaesett a párnára, két erős tenyerét homlokára kulcsolva szorította azt, mint aki kifacsarni szeretné belőle a tudatot. A tényt, hogy már sohasem lehet az, aki volt. Megpróbált újból felülni, de túl gyenge volt hozzá. Ösztönösen tépte volna ki magából az infúziót, de ahhoz sem volt ereje már. Keserűn nézte a lefolyó cseppeket, mindegyikével temette magát, ásta el a világot.
A keserűség beleivódott a csontjaiba és ezen az sem változtatott, amikor már a szülői házban, ismerős falak közt feküdt. A kórházban mindennapos kötelező tornákat otthon már elhanyagolta. Hiába könyörgött könnyes szemekkel az édesanyja, vitázott vele elkeseredetten az édesapja, sokszor még a gyógyszereket sem szedte be. Ha olykor rákényszerítették, hogy beleüljön a kerekesszékbe, csak hiányzó lába helyét bámulta, magában átkozta az életét, a sorsot, megvetőn nézett mindent, ami teljes és ép.
      Május vége lehetett, amikor édesapja, mint minden nap, belesegítette a kerekesszékbe, hogy letolja a partra. Az évszakhoz viszonyítva elég hűvös volt a levegő. A friss zöldbe öltöző koronákat hűvös szél táncoltatta. Néhány korai sétáló köszönt rájuk, de ő, mint aki nem is hallotta volna őket, a szokásos üres tekintettel bámulta a hullámokat.

És akkor tűnt fel Ő!

      Amikor hosszú vörös hajába beletúrt a hűvös tavaszi szél, mintha lángok úsztak volna utána. Ahogy elsuhant előtte a jázmin és vanília illatának keveréke, mintha csak kényszerítenék, önkéntelenül fordították utána a fejét. És hosszú idők óta először újra dobbant a szív. Fel sem tűnt neki, hogy a lány csakúgy, mint ő maga is, egy kerekesszékben haladt el előtte. Talán e tény csak azért nem tűnt fel neki rögtön, mivel a lány széke tarka volt, mint a legvirágosabb mező, és elöl még egy kerék helyezkedett el. Hosszú idők óta talán ez volt az első pillanat, amikor nem érezte a keserűséget, amikor nem a saját korlátaira gondolt. Ezután, ami feltűnt neki, hogy a lány egyedül volt, és egy kicsit szégyellte magát, hogy őt, mint egy kisgyereket, az édesapja felügyeli.
      Másnap leszakadt az ég. Rég volt már ekkora vihar azon a tájon. Ő csak ült a székben és emésztette a vágy, hogy újra érezhesse a lány illatát, láthassa a tűzvörös koronát. Csodálatos módon ez volt az egyetlen érzés benne.
Hétvégére igazi tavasz köszöntött be. Meleg volt, a szél is langyossá vált. Felült az ágyban, majd néhány perc üldögélés után elhatározta, megváltja a világot. Felállt, de túl gyenge volt a még megmaradt ép láb. Alig bírta megtartani magát, de nem akart a kerekesszékbe ülni. Az ágyhoz támasztott mankók után nyúlt. Idegenek voltak, de az első lépések megtétele után egyre magabiztosabban sajátította el a járást. Először csak az ágy körül, majd az ablakig. Kinézett a partra. Kereste a lányt. Amikor meglátta a vörös tincseket, ki akarta nyitni az ablakot és belekiáltani a szélbe, hogy bár még csak egyszer látta, mennyire hiányzott neki. De eszébe jutott, hogy a sok hete borotválatlan képe inkább riasztaná el a lányt, mint válna előnyére. Bebicegett a fürdőszobába, elkezdte lenyírni bozontos szakállát, majd megborotválkozott. Már elfelejtette, milyen az, amikor az arcszesz hűs illata pontot tesz a reggelre, megelégedéssel tölti ki a lelket. Kicsit könnyes lett a szeme. Talán e ténytől, talán mert az arcszesz párája kényszerítette rá, de ezek már nem azok a keserű könnyek voltak.
Visszament a szobába, a fáradságtól remegő lábbal leült az ágy szélére.
      Amikor édesapja behozta a reggelijét, mindkettőjüknek könnybe lábadt a szeme, de egyikük sem szólt semmit. Leült a fia mellé, odahúzta vállára a fejét, és csak hallgattak hosszú perceken át mindketten. Az ember felállt, odament a szekrény elé. Fia kedvenc ruháit szedte elő, majd rakta mellé az ágyra. Majdnem mindegyik ruhadarab nagy volt rá. A többhavi keserűségbe temetett lét megtette a magáét.
A mankók után nyúlt megint, majd édesapja vigyázó tekintetével kísérve kilépkedett az ebédlőbe.
      Amikor az asszony meglátta, lerogyott a legközelebbi székre, és hangos zokogásba kezdett. Nézte a gyermekét, patakokban folytak a könnyei. Bennük minden keserűség, öröm, fájdalom és hit. Az ember odahúzott egy széket, ő odaült édesanyja elé és odahajtotta a fejét. Az asszony keblére vonta gyermekét, nem tudta elhagyni a zokogást, ő pedig beleolvadt e hatalmas szeretetbe. Édesapja föléjük hajolt, átölelte mindkettőt, így sírtak, hallgattak ott, az ebédlő közepén.
      Aznap alig volt a szobájában. Az asszony minden mozdulatát leste, nem győzött a kedvében járni.
Késő délután az édesapja meglepetéssel tért haza. Gyermekkori barátjával állított be, aki az egyik legmenőbb fodrász is a városban. Némán kezeltek le egymással. Mindketten zavarban voltak, de rájött, neki kell megtörni a jeget, hogy a másik ne érezze magát kényelmetlenül. Míg nyírta fekete tincseit, szóba jött minden. A régi szép idők, de a szomorú jelen is, amiről most tudott beszélni először igazán úgy, hogy ne megvetést érezzen maga iránt.
      Szokatlan módon, másnap ő kérte meg az édesapját, hogy tolja le a partra. A mankókhoz is ragaszkodott. Csendben mentek az úton, de mikor odaértek, nem maradt a székben. Egy öreg gesztenyefa alatti pad mellé érve, a mankók és édesapja segítségével átült rá. Fájdalomig szívta magába a friss levegőt, majd hangosan fújta ki azt. Úgy érezte, minden kilégzéssel megszabadul valami rossztól, minden belégzés új életet hoz felé.
És mint lenni szokott, jött a végzet! Lángoló vörös hajjal, a tarka versenyszékkel, és mosolygott. Majd odaköszönt! Neki! Zavarában majd megfulladt a bent akadt levegőtől. A lány meg, látva zavarát, inkább mosolyogni kezdett, majd elsuhant, maga után hagyva a vanília és jázmin mézédes illatát.

      Péntek lehetett talán, amikor reggeli után kijelentette, mától egyedül teszi meg a délelőtti sétákat.
Mindig ugyanahhoz a padhoz ment, leginkább ugyanabban az időben, csak hogy érezze a lány illatát, belenézhessen smaragdzöld szemébe. A lány meg, mint akit időpontra rendelnek, minden nap megjelent, mosolygott, majd elsuhant, ott hagyva azt a bizonyos illatot, mely tudtán kívül életet mentett.

Mohol, 2016 májusa

Illusztráció: Pinterest

Zene: Lewis Capaldi – Someone You Loved

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük